Perui indián asszonyok ereje

Témakör: Emberek

Ahol a legnagyobb az ínség, ott a legerősebb az összetartás: Peruban, az Andok csúcsai között élő, alig ezer nő vállvetve küzd képzésért, egészségért, munkahelyért. Látogassunk el egy ilyen hegyi faluba, hogy megismerjük mindennapi életük nehézségeit!

Egy omladozó sárkunyhó közepén, nyílt tűzön, egy horpadt lábasban leves fő. A falak repedésein befúj a szél, a tető csak a szitáló esőt rekeszti ki. Aki betér a házba, kérés nélkül kap egy tál levest, hogy felmelegedjék. Ez a leves – vízben főtt krumpli, minden hús és fűszer nélkül – a campesino indiánoknak, a perui Alpok őslakosainak mindennapi eledele.

Itt, 3500 méterre a tengerszint felett nem is nagyon terem más, mint hegyi burgonya. Peru legszegényebb vidékének lakói, a bambamarcai nők számára ez a vendégszeretet magától értetődő. Magasan fekvő falvaikat gyakran csak többnapi gyaloglással lehet megközelíteni – nincs villany és ivóvíz, jövedelem és képzési lehetőség. Sok családban férfiak sincsenek. Apáik és férjeik egyharmada a régiót sújtó 90%-os munkanélküliség elől az ország más vidékeire vándorol, hogy munkát találjon. Az új helyen gyakran új asszonyt is találnak maguknak, és sohasem térnek vissza a hegyekben várakozó családjukhoz.

A campesino nők hamar megtanulják, hogy csak magukra számíthatnak. A hetvenes években nemzetközi szervezetek munkatársai segítették őket abban, hogy csoportokba szerveződjenek: azóta egymást tanítják írni-olvasni, egészségügyi szolgáltatásokat szerveznek, és új munkahelyeket hoznak létre saját erejükből. Ma hatvan csoportban több mint 900 asszony küzd a jobb jövőért.

A 25 éves Concita már a vállalkozó szellemű campesino nők második generációjához tartozik. Kis falujában, San Antonióban egy csapat gyerek előtt áll, és énekel – később verseket szavalnak együtt. Játékosan tanítja nekik az ábécét. A lány úgy végzi ezt a munkát, hogy egyetlen fillért sem kap érte senkitől. ,,Ritka errefelé az olyan munka, amiért fizetnek is” – mondja. A helyi vezetés a rendelkezésre álló pénz 90%-át Bambamarca város fejlesztésére fordította, kevés maradt a falvak kasszájában. ,,Én a gyerekek kedvéért végzem a munkám, mert tudom, milyen fontos számukra a képzés.” Concita édesanyja sohasem tanult meg írni és olvasni. Ezért aztán nem is volt választani, nem igényelt útlevelet – és a mindennapokban is nehezen boldogul. Harminc évvel ezelőtt azonban ez nem számított furcsa dolognak: akkoriban az indián nők 95%-a analfabéta volt. Mára ez az arány 50%-ra csökkent, az 50 év felettiek esetében azonban továbbra is 85%. Concita az ő oktatásukat is elvállalja. ,,Csak az szólhat bele a közösség sorsának alakulásába, akinek megfelelő képzettsége van ehhez. Mi már ezt megtehetjük” – mondja büszkén a lány. A magabiztos ifjú hölgy hallatja is a hangját: csütörtökönként ezrek hallgatják műsorát, amelyet a helyi rádió, az Estación Norte egyetlen négyzetméter nagyságú stúdiójában vezet. ,,A rádióban olyan dolgokról esik szó, amik valóban érdeklik a nőket: politikáról, aktualitásokról.” A műsorvezetésért havi ötezer forintnak megfelelő fizetést kap: ez az egyetlen rendszeres jövedelme. Nem futja arra, hogy saját lakást béreljen a városban, ezért még mindig anyjával él a hegyekben.

Esténként a család összegyűlik a petróleumlámpa fényénél – Concita gitáron játszik, anyja fonalat fon, amelyből takarókat készít majd. Azokról az időkről beszélgetnek, amikor még nem volt a kunyhóban folyóvíz. ,,Mindennap egy órát kellett gyalogolnom a folyóig és vissza” – emlékszik az anya. A hátán vitte a 20 liter vizet, ami a kannába belefért. Háromszáz család összefogására volt szükség ahhoz, hogy megspórolt pénzüket összeadva és félmillió forintnyi támogatást elnyerve vásároljanak egy forrást a hegyen, és levezessék a vizét a faluba. Jövőre az áramot szeretnék bevezetni. Ez nagy szó errefelé, hiszen a campesino indiánoknak több mint a fele még ma is áram és folyóvíz nélkül él.

A rossz életkörülményeknek – mint mindenhol – a kicsik és a gyengék az áldozatai. Perunak ezen a vidékén a legmagasabb a gyermekek és nők halálozási rátája. ,,Ha ezen változtatni akarunk, meg kell tanítanunk az embereknek a higiénia alapvető szabályait, és azt, hogyan törődhetnek többet az egészségükkel” – mondja a 30 éves Teresa, aki természetgyógyász. A szülei eredetileg nem is akarták beíratni az iskolába. ,,Szerencsére van egy öcsém, akit el kellett kísérnem az iskolába vezető hosszú úton, és titokban én is bejártam az órákra” – meséli Teresa. Ő volt az egyetlen lány és a legjobb tanuló az osztályban. Később egyik testvére segített neki abban, hogy könyveket és füzeteket vehessen házi készítésű kalapjaik árából. A szülei ma már nagyon büszkék a lányukra: ő az egyetlen a 11 fős családban, aki tud olvasni. Orvosi ismereteit a környező falvak gyógyítóitól és egy doktornőtől szerezte, akinél elvégzett egy tanfolyamot. Megtanulta, hogy a szomorúfűz kérgéből fejfájás elleni szer készíthető, és hogy az ánizs enyhíti a kólikát. Ma már Teresa kis üvegcsékben árulja orvosságait, saját gyógyszertárában. Szülőfaluja segítsége nélkül azonban nem jutott volna el idáig. A falu asszonyai színjátszó csoportot alakítottak, és az előadások bevételeiből vették meg a gyógyító szerek alapanyagait. Ellenszolgáltatásképpen Teresa megtanította az asszonyoknak, hogyan készítsék elő a növényi alapanyagokat a gyógyszerkészítéshez. Ezzel összeállt a kis munkacsoport, és így sikerült Teresának némi bevételre szert tennie. Munkája mellett továbbra is tanfolyamokat tart az érdeklődőknek az egészséges életről, a természetgyógyászatról és a higiéniáról.

Teresa, Concita és a többiek tanfolyamai iránt nagy az érdeklődés. ,,80-100 nő is érkezik egy-egy hétvégén” – mondja Luisa, aki a bambamarcai katolikus templom közösségi házának nagy konyhájában főzi az ételt az érkezőknek. Ő a családfenntartó: ezzel a munkával éppen hogy keres annyit, amiből munkanélküli férjét és három gyermekét eltarthatja. Esténként a szorgalmas asszony elemi iskolába jár: megpróbálja pótolni azt a tudást, amihez annak idején nem juthatott hozzá. Sokszor éjfélig fent van, és kalapokat készít, amelyeket vasárnaponként a vásáron árul. Erre az eseményre akár 30 000 campesino is eljár hetente, hogy túladjon a portékáján: disznók, sovány tehénkék, reszketeg gebék, kézi csomózású poncsók, takarók, kalapok cserélnek itt gazdát. A vásározók közül sokan a közösségi házba, Luisa konyhájára járnak enni, és aztán ott töltik az éjszakát, ha nem akarják újra megtenni a fárasztó utat hegyi falujuktól a városig, és vissza. Pusztán a tanfolyamok miatt is több száz nő vállalja ezt az akár kétnapos gyalogtúrát.

A campesino nők közösségi élete 1998-ban csaknem derékba tört: a püspök harminc év működés után, egy napon minden előzmény nélkül megtiltotta nekik, hogy a templomhoz tartozó házban gyülekezzenek. Ez áthidalhatatlan problémát jelentett, mert a falusi asszonyoknak sehol máshol nem akadt hely, ahol a megélhetésükhöz szükséges munkák fortélyait elsajátíthatták egymástól. Egy jószívű német nő azonban 25 000 eurót hagyott az asszonyokra. Ebből a pénzből vettek egy kis telket egy lebontásra ítélt, kétemeletes agyagházzal. A hegyvidék asszonyai a természetgyógyászok és fiatal támogatóik segítségével szeretnék átalakítani az épületet konyhával is rendelkező menedékházzá, ahol természetgyógyászati centrumot, kézműves termékeket árusító boltot és egyedülálló asszonyoknak segítséget nyújtó szociális központot működtetnének. Mindenekelőtt azonban egy nagyobb termet szeretnének kialakítani a tanfolyamok és továbbképzések számára, hogy Concita folytathassa a spanyoltanítást, Teresa megtarthassa a előadásait a gyógynövények rejtelmeiről, Luisa és a többi campesino asszony pedig együtt szőhessen, fonhasson, festhessen.

A düledező agyagkunyhóban lassan leég a tűz. A nők kanalazzák a krumplilevest, és melengetik átfázott kezüket a forró teával teli pléhbögrékkel. Pletykálnak, nevetgélnek, beszélgetnek. Közösen tervezgetik a szebb jövőt – és még akkor is beszélnek, amikor a nap már nyugovóra tér a környező hegycsúcsok mögött.